Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


LÉGY OTT

 LÉGY OTT

 
 
 
Az Újházi Tyúkhúsleves az megbízható. Abban meg lehet bízni. A Nagyi is megmondta, hogy ha az ember beteg, többet gyógyít, mint egy doboz orvosság. Az megmenti az embert a megfázástól, erőt ad, és megszépíti az életet. Sőt boldoggá tesz. Egy jó Újházi Tyúkleves…
Apu tegnap vidéken járt. Beszaladt a dédihez, akinek huszonöt tyúkja van, és két kakasa. Naphosszat kapirgálnak, és valódi kukoricát kapnak vacsorára. Tojnak is akkora tojásokat, hogy egy kezdő strucc is megirigyelhetné. 
Hozott apu egy tálca tojást, és egy olyan de olyan szép tyúkot, hogy megnyerhetné a Körzeti Baromfiválogatott Szépségversenyt. Kár, hogy a ruhája a dédinél maradt, és egy kicsit már halott is volt. De így is gyönyörű sárga bőre, és élénkpiros tyúktaréja volt. Csak volt, mondom, mert már itt van, itt van a tányéromon, és nemsokára, sőt mindjárt meg fogom étkezni. Hogy nehogy beteg legyek…megennijó,  perecdió, prevencijó vagy mi, egyszóval a betegségmegelőzés céljából… Különben tegnap este kétszer is elköhögtem magam.
A nagyi nagyon okos egy nagyi ám, mert azt is tudja, hogy az Újházi Tyúkleves nem csak egy nagy prendecijó, hanem a tésztát is olyan sárgára tudja gyúrni, mint az irigység, és olyan vékonyra, hogy a hajszál egy kövér disznónak érzi magát mellette.
Szóval itt van ez a finom illatú, gyönyörű színű, aranysárga tüneménylé, benne az apróra vágott husikákkal, a kanálnyira szeletelt sárga és fehérrépával, /hogy az aranyos kis unokának, -aki én vagyok-, ne kelljen elvagdosnia / a zellerlevéllel és gumóval, és azzal a nagyon-nagyon vékony tésztával, aminek egy kicsit kilóg a háta a levesből. 
Most reszelek rá egy kis szerecsendiót, így…egy kis borsot, és  ami most jön, azt különösem szeretem, mert a nagyi szerint / aki nagyon okos / ebbe van beledugva a boldogságcsináló varázspor, vagyis az őrölt erőspaprika.  Melyik is a paprikaszóró? Aha ez az. Na de mi ez!? Egy légy? Ősszel? Igazis: szokták mondani: hullik, mint az őszi légy. De ez nem hullik, ez, ez egyenesen ide száll, ide szemtelenkedik az én erőspaprikámra, az én kedvenc boldogságcsináló fűszeremre, amit annyira szeretek nézni, ha rászóróm a levesre, az aranysárga, csillogó kis zsírbuborékok hirtelen elmenekülnek előle, ijedtükben rászaladnak a tészta hátára, meg a tányér szélére, és belekapaszkodnak a zellerlevélbe is, és biztosan nekik nem is csinál boldogságot, mert látszik, hogy nagyon félnek tőle. És akkor ez, meg most nem törődve azzal, hogy már rég ősz van, és én meg akarok gyógyulni, rászemtelenkedik a boldogságpor-szeremre. Hess te szemtelen, csapok oda, de a következő pillanatban már a kenyértartó széléről mulat azon, hogy milyen dühösem takarítom össze a kiszóródott paprikát. Szinte hallom a nevetését. Hess te szemtelen, lódítom felé a kezem. A lámpa szinte meglibbent, mikor rászáll.   Onnan fentről bámul, szemez az én levesemmel, amikor rászórom a boldogság-paprikát. A zsírkarikák menetrend szerint őrült futásnak erednek, amit a nemcsak szemtelen, de valószínűleg rövidlátó legyem is nagyon élvezhet, mert nemes egyszerűséggel a tányérom szélén landol. Már csak ez hiányzik… talán együtt fogok egy léggyel vacsorázni? Azt már nem! Hess te szemtelen – mondom, és egy ingerült mozdulattal lesöpröm a tányérról.  Kanalamat végre óvatosan belemártom a kívánatos nedűbe, mikor zümmögve elhúz az orrom előtt, és elkezd a fejem körül körözni. Azt hittem felrobbanok a dühtől. Ennek a fele sem tréfa… kimegyek a konyhába a légycsapóért, nem találom. Összehajtom az aktuális reklámújságot, jó lesz az is. A legyem még mindig ott köröz a levesem fölött, láthatóan hamarosan leszáll egy kilógó sárgarépára. Hadonászni kezdek a reklámújságfegyveremmel, mikor eltűnik. Feszülten várok egy kicsit… Csönd… Csak a leves csöpögését hallani, ami a reklámújságomból jön,  a lábamra… már nem is forró. Mindegy, a zoknit úgyis ki kell mosni… Amikor kidobom az újságot a szemétbe, ismét hallom a zümmögését. Ilyen nincs! Akárhol is van, én megölöm. Addig nem nyugszom, míg ez a dög létezik. Nem adok a levesemből, ha a fene fenét eszik is. 
Mire visszaértem, bekövetezett a legrosszabb. Ez az éhenkórász, kíméletlen, undorító fenevad ott ül a levesből kidudorodó tésztám hátán, a levesem kellős közepén, és jóízűen falatozik…Hess, te szemtelen- üvöltöm, és akkorát csapok a légyre, hogy az én boldogságporos Újházi Tyúkhúslevesem ijedtében kiszalad a tányéromból. A kanálnyira vágott hús az asztal szélére, a répák a lámpáról hullanak vissza a földre, a tészta egyenletesen beterítette a fűszer-és kenyértartót, a zeller még mindig gurul a szoba felé, levele pedig ideragadt a kezemre, nagymama kézzelgyúrt, nyolctojásos, hajszálnál vékonyabb tésztamaradékával együtt. 
Jutott a plafonra is, mert a légy, ott fenn, fejjel lefelé, kéjesen szürcsöli nagyi eddigi legfinomabb, leggyönyörűbb, leggyógyítóbb Újházi Tyúkhúslevesét.
Neki bevált a boldogságpor…
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.