Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MESE - Hattyúk a Velencei tóban

 Már a legvékonyabb nádszál bugája is rég kipukkadt. A maradék magok kókadtan lógtak a kalászban, várva, hogy egyszer csak kiesnek, és meghalnak. A nád tövében már egyre hízott a jég, egyre vastagabb karikákat fonva a nádszál köré, egyre magasabbra kúszva. A nádas is fázott. Furcsán zörgött a nyáron oly szépen susogó  sok testvére, egyre csak hullatva a megmaradt magocskákat. Aki most hullik le, az biztosan egy nádi madár begyében végzi, sohasem lesz belőle szép, sudár, susogó nádszál, mint a mama vagy a papa. A szél egyre erősebben zörgette, rázta a nádast, a hangok egyre erősebben zúgtak, egyre durvábban csapkodták földhöz a letört, kiszáradt, öreg nádszálakat, magokat. Egyszer csak a megszokott zúgásból egy szomorú, panaszos, remegő, gyenge kis hangocska vált ki. Ez biztosan nem a nád hangja, nem is a szélé...  A kis nádszál megpróbált a hang felé fordulni, hátrafelé, ahová eddig csak akkor tudott nézni, ha egy erős szélroham annyira megdöntötte, hogy szinte kicsavarodott bele. Most is ez történt. 

Amint hátracsavarodott, meglátta a hidegben reszkető-didergő Kishattyút, a széltől felborzolt tollal, erősen lihegve. Minden kifújt lehellete ködként burkolta be a fejét, miközben folyton ismételte: mama fázoooom!
A szél egy pillanatra alábbhagyott, így a nádszálnak vissza kellett fordulnia és nem láthatta, mi történik tovább. Hallani azonban hallhatta, hogy nagy szárnycsattogással megérkezett a Hattyúmama és a Hattyúpapa. Hirtelen csend lett…a szél is alábbhagyott.  Kis idő múlva mintha egész távolról jönne, megint a Kishattyú szólalt meg.
- Mama, máskor ne hagyjatok egyedül ilyen sokáig… azt hittem megfagyok. Itt olyan jó! Itt a szárnyad alatt olyan jó meleg van. Mondd, te nem fázol? Már hónapok óta tart ez a metsző hideg, és te még mindig jó meleg vagy… Honnan van ennyi meleg benned? Te kitől kapod? Ha nagy leszek, én is kapok ennyi meleget? Vagy én végig fogom fázni az életemet? Mikor kapok olyan kályhát, mint ami neked van? És mivel kell azt fűteni?
- Elég volt! Szólt a Hattyúpapa. Ha meleget akarsz, dolgozz meg érte! Bújj ki gyorsan anyu szárnya alól és szállj fel, nézd meg a felhők hol szakadnak fel, mikor fog az ég kiderülni.
A Kishattyú nagyot ugrott, széttárta szárnyait és sután, ügyetlenül felreppent, magával sodorva minden útjába kerülő ágat, gallyat, száraz kalászt, abban a magokat, engem is… tényleg, engem is… Ettől van ilyen jó meleg itt. Hiszen hallom a Kishattyú szívverését, lélegzetét, ahogy erőlködve, zihálva igyekszik a levegőben maradni. Meg ezt a furcsa suhogást, amit lenn a kalászban sosem hallottam. Meg a kilátás… milyen szép innen a táj. Minden csupa fehér… a házak, az autók, a hatalmas fák... Milyen picik innen! De jó a madaraknak, minden nap láthatják ezt a sok csodát innen a magasból…
De kár… mindjárt leszállunk. Nekem akkor is jó! Itt jó mélyen a tollak között sikerült megkapaszkodnom. Innen biztosan nem fogok könnyen kiesni. De nini, itt vannak a testvéreim is, meg, meg a szomszédok... hű, de sok magot felvett ez a Kishattyú!
 
- Nem maradunk itt tovább, szólalt meg Hattyúpapa.
Nem maradunk, mert a Kishattyú nem bírja itt ki. Egyébként is,  itt északon mintha hosszabbak lennének a telek. Alig találunk magunknak élelmet. Holnap útnak indulunk délnek. 
Másnap hajnalban az északi széllel az egész család szárnyra kapott, és vitették magukat dél felé, ahol több meleget, több élelmet, jobb életet reméltek. 
 A Velencei-tó március elején már gyakran jégmentes. A fák már ébredeznek, az aranyeső már bimbózik, a hóvirág is ki-kikandikál az itt-ott még foltokban fehérlő hó alól. A békák is elő-előmásznak az egyre erősebben melegítő Napra melegedni. A halászok is foltozzák a hálóikat, a horgászok már cserélik a damilt, festik a csónakot, hogy szép legyen, ne ázzon be. 
Ez a vidék már a tavaszra készülődik.
- De gyönyörű ez a tó, szólalt meg a Kishattyú, aki éppen a papa hátán vitorlázott a jó szélben, mikor meglátta a csillogó vizet. 
- Nézd anya! Milyen szelíd kis lankás kis dombok szegélyezik északon a tavat, szinte őrzik az északi széltől… Azok a sukorói templomok, milyen szépen díszítik a falut, a sok aranyos ház, biztosan jó emberek lakják... Meg nézd, itt a nyugati sarkán mennyi madárfészek van. Pici, aranyos madarak. Szálljunk le apa…naaa, szálljunk le! Addig kérte aput, mígnem bólintott a fejével és a kis csapat Gárdony partján földet ért. 
- Tényleg szép vidék ez, helyeselt a Hattyúmama. És milyen meleg van már itt. Itt biztosan nem olyan hosszú és kemény a tél, mint Németországban!
- Igazad van mama! - mondta Hattyúpapa, ezt érdemes fontolóra venni.  
- De van egy nagy baj, szottyant el a Kishattyú.
- Mi a baj kisfiam? Kérdezte mama.
- Hát a nád… nincsen nádas! Hol fogunk lakni? Hová bújúnk el az ellenségeink, a szél, a vihar elől? Honnan lesz élelmünk? Lesznek-e szomszédaink? Nád nélkül hiába hívunk ide rokonokat! Senki sem fog nádas nélkül idejönni!
- Bizony- bizony, -helyeselt a mama, nádas nélkül nem jön senki…
Hát akkor, kicsit pihenünk és indulás, megyünk tovább.
- Nem addig a’  szólalt meg apa. Tárd csak ki a szárnyaidat kisfiam! 
Elmosolyodott.
- Gyere, szálljunk fel. A tó felett, ha szólok, ülj a hátamra!
- Miért apa, miért?
- Ne kérdezősködj, csak csináld amit mondok. Fenn majd megmondom.
Felszálltak. Egyre magasabban repültek. A Kishattyút majd megölte a kíváncsiság. Türelmesen várt azonban, nem akarta aput felbosszantani. Már a felhők alatt jártak, a tó közepe táján, mikor apu intett.
- Jöhetsz. Most ülj a hátamra, és jó erősen rázd meg magad!
A Kishattyú egy szót sem értett az egészből, de tudta, apuval nem szabad ellenkezni, ő mindig tudja, mit miért tesz és annak még mindig csak jó volt a vége. Szófogadón apu hátára ült, és teljes erejéből rázni kezdte a szárnyait, a farkát, még a nyakát is, nehogy apunak kifogása legyen. Ami ekkor történt, az úgy meglepte, hogy majdnem leesett apu hátáról. Az a sok-sok kis magocska, amit ügyetlenségében összesöpört otthon a nádasban, mint sűrű esőfelhő pattant ki a szárnyai, a farka, de még a nyaka tollai közül. A magok meg csak repültek, szálltak kerengtek lefelé, egyre lejjebb, bele tóba, a hullámok közé, az életbe, hogy aztán megeredjenek, nagy-nagy nádassá nőve, életet adjanak sok madárnak, békának, siklónak, és nekik a Hattyúknak. Nekik, akik sokat fürödhetnek majd, sokat úszhatnak majd, gyönyörűséget okozva az embereknek, akik etethetik őket, játszhatnak velük. 
És annyit ehetnek, hogy télen sose kell majd félni, mert megtömhetik a „kályhájukat”, és az majd tavaszig kitart. 
És a nád magjai hamar kinőttek, gyorsan elszaporodtak, nagy nádassá nőttek. 
Megérkeztek a Hattyúrokonok is, és nekik is nagyon megtetszett ez a környék. A Kishattyú azóta megnőtt, sok-sok Kishattyúnak lett a papája, és ők már nem is ismerik azt a rettenetes, fagyasztó didergő érzést, amit ő érzett a régi hazájukban, és ők már egyáltalán nem fáznak soha többé.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.